„Semmit nem eszem, mégis hízom.” „Képtelen vagyok lefogyni, bármit is csinálok.” Én is pontosan ezekkel a mondatokkal és a pajzsmirigy-alulműködés bénító falaival szembesültem. Mindig is sport- és testfanatikus, tudatos, öntörvényű nő voltam, ezért teljesen sokkolt, amikor elveszítettem a kontrollt a saját testem felett, és nem ismertem magamra a tükörben. Sosem voltam rózsaszín Barbie lány, és azt gondolom ez a belső keménység mentett meg: nyakon ragadtam a problémát, és kimondtam, hogy meg kell gyógyulnom! Tudatosítottam magamban, hogy nem szabad engedni, hogy 20 kiló háj rakódjon rám, mert a túlsúly nem esztétikai kérdés, hanem komoly egészségügyi veszély.
A testem végül egy brutális, életveszélyes vészjelzéssel – éjszakai orrvérzéssel és 200-as vérnyomással – kényszerített térdre. Ekkor a félelmet azonnal tettekké alakítottam. Megkaptam a gyógyszereimet, és a szigorú diétát, a futást, valamint a Rosie kutyámmal való sétákat szent rituáléként építettem be a napjaimba. Szerencsés vagyok, mert megtehetem, hogy azt csináljak, amit akarok, és a családom is maximálisan támogat ebben. Egy pillanatig sem féltem a futástól, hiszen 15 éves korom óta az életem része, hozzám tartozik. A futópálya jelentette a biztonságot. Az első két hét ugyan szörnyű és gyötrelmes volt, de aztán napról napra több és könnyebb lett minden kilométer.
A kőkemény fegyelemnek köszönhetően 2 hónap alatt 10 kilót fogytam, amivel hatalmas terhet vettem le a szívemről és az érrendszeremről. A harmadik hónaptól már fixen napi 5 kilométert futottam, az ötödik hónaptól pedig felemeltem a tétet napi 6–10 kilométerre. Természetesen nem futok minden áldott nap, heti 5 napot szentelek ennek. Kialakítottam egy nagyon tudatos ritmust: minden harmadik futónap után beiktatok egy fix pihenőnapot. Ez a rendszer adja meg a testemnek a szükséges egyensúlyt a terhelés és a regeneráció között. Ennél többet viszont egyáltalán nem tervezek futni, mert a túl hosszú táv már egyszerűen unalmas, és azért ennyire nem vagyok mazochista (lol). Ez a napi adag pont az, ami fitten tart, de még élvezhető.
A gyógyszereim adagolásán azóta nem változtattam, mert az orvosom egy hónapja váratlanul meghalt, és az állami rendszerben még nem sikerült új időpontot vadásznom. Pontosan tudom azonban, hogy a 10 kiló mínusz után a kontroll már időszerű, hiszen a régi adag mostanra túl sok lehet a szervezetemnek. Nem várok tovább a csodára: elmegyek egy magánlaborba egy friss pajzsmirigy-panelért (TSH, fT3, fT4, Anti-TPO), keresek egy magánendokrinológust, és addig is naponta kétszer mérem a vérnyomásomat. Mert le lehet fogyni, és meg lehet gyógyulni – csak akarni kell, és tenni érte!
Az egykori kisfiam mára már egy 20 éves ökölvívó, aki tavaly egy 50 kilométeres ultramaratont is lefutott. Szóval ő a saját nevelésű harcostársam és a mentorom (lol). Nemrég történt egy vicces sztori: napok óta nem volt otthon, én pedig a megszokott rutin szerint reggel sétáltam Rosival, utána lefutottam az 5 kilométeremet, elmentem vásárolni, majd hazaértem. Úgy gondoltam, aznap már csak pihenek, nem csinálok semmit. Ekkor a semmiből megérkezett a fiacskám, és széles mosollyal azt mondta: „Hazajöttem, Anya, hogy menjünk együtt futni!” (lol). Biztosan furcsán nézhettem rá, mert meg is kérdezte: „Nincs kedved?” Belül talán felsóhajtottam, de azonnal rávágtam: „Dehogynincs, menjünk Kisfiam!” Mentünk, futottunk, és aznap másodszor is teljesítettem a távot. Ebédet főzni viszont ezek után már végképp nem vállalkoztam, úgyhogy ahogy voltunk, futóruhában elmentünk a közeli csárdába. Végül egy nagyon finom salátát ettem – és ez a nap így lett kerek, a Fiammal az oldalamon, akinek pontosan ugyanaz a harcos vér folyik az ereiben, mint Anyikájának. lol.
