Évtizedek óta fizetem a járulékokat, becsülettel teszem a dolgom a rendszerben, de amikor 230 napnyi kőkemény munka után egy egyszerű pajzsmirigy-ultrahangra lenne szükségem, a válasz: 7 hónap.
Ez a ‘tessék?’ pillanata. Amikor rájössz, hogy havonta súlyos összegeket fizetsz a semmiért. Ez a tehetetlenség és düh mélyen kizökkentett a lelki egyensúlyomból. De ahogy a futásban sem vártam másra, itt is önállóan kellett lépnem. Kifizettem a magánutat, mert az egészségem nem várhat fél évet. Ez a rendszer nem támogatja a gyógyulásomat, csak hátráltatja – így maradt az egyetlen járható út: a saját erőmből, a saját zsebemből, a saját szabályaim szerint
A saját utam, a saját biztonságom.
Amikor a rendszer azt mondta: ‘várj 7 hónapot’, rájöttem, hogy a lelki-békém többet ér a dühnél. Nem vártam tovább a semmire, amiért havonta fizetek. Inkább kerestem egy olyan emberséges, működő klinikát, ahol nem csak egy sorszám vagyok, hanem egy ember, akinek fontos az egészsége.
Találtam egy olyan biztosítót is, amely valóban az én érdekeimet képviseli. Drága? Igen. Igazságtalan, hogy kétszer fizetek? Mélységesen. De a 230 napnyi futás megtanított arra, hogy az időm és az egészségem a legdrágább kincsem. Nem hagyom, hogy egy rugalmatlan rendszer szabja meg a gyógyulásom ütemét. Ha az állam nem segít, megteremtem a saját biztonságomat. Mert a célba éréshez néha nem csak futni kell, hanem okosan dönteni is.
