40 éves korom után a sport háttérbe szorult. Maradtak a körök Rosie kutyánkkal és a fiam edzései, ahol a pálya széléről szurkoltam. Úgy nevezem ezt az időszakot: szolgálat. Szerettem az anyaszerepet, minden percét a fiamnak szenteltem, de közben észrevétlenül leépültem.
A változókor környékén megjelent a pajzsmirigybetegség – a testem jelezte, hogy elfáradt a folyamatos készenlétben.
Sok nő jár ugyanebben a cipőben: évek óta nem a saját életünket éljük, hanem másokét segítjük. A fiam 50 kilométeres ultramaratona volt az ébresztő. Megértettem: ahhoz, hogy továbbra is ott lehessek neki, előbb magamat kell helyretennem. A futás lett az én lázadásom a betegség és a ‘szolgálat’ ellen.
230 napja már nem csak kísérő vagyok, hanem főszereplő a saját életemben.
