Vannak helyek, ahol a csendnek súlya van. Itt élünk, a Buda környéki hegyek ölelésében, ahol a kert végében már az erdő kezdődik, a patak csobogása pedig a mindennapjaink alapzaja. Adott minden: a kristálytiszta levegő, a karnyújtásnyira lévő futópálya és egy élet, amit alapvetően a mozgás határozott meg. Mégis, az elmúlt öt évben valami elcsendesedett bennem.
Amikor a díszlet tökéletes, de a főszereplő elfárad
Sportoltam egész életemben, a testem emlékszik a ritmusra, a tüdőm a mély levegővételekre. Mégis, az utóbbi öt évben beköltözött a mindennapjaimba egyfajta bénító „nincs erőm” állapot. Nem a körülményekkel volt baj – hiszen egy ékszerdobozban élek –, hanem azzal a belső fékkel, amit észrevétlenül húztam be. Néztem a hegyeket, az utakat, amiket régen én is koptattam, és csak a fáradtságot éreztem.
A 19 éves tükörkép
Aztán eljött az a pillanat, amikor a fiam, Deniz, benevezett az 50 kilométeres ultramaratonra. 19 évesen, a fiatalság minden elszántságával vetette bele magát a felkészülésbe. Nap mint nap láttam őt: láttam a módszeres munkát, a fegyelmet, az alázatot, amivel a távhoz viszonyult.
Ott, a saját teraszunkon állva, a budai lankák árnyékában hasított belém a felismerés. Én neveltem őt sportolónak. Én tanítottam meg neki, hogy a testünk a templomunk, és a kitartás nem opció, hanem alapvetés. És most itt állok, ebben a gyönyörű környezetben, minden lehetőséggel a kezemben, és azt mondom: elfogyott az erőm? Egy ilyen mondat egyszerűen nem létezhet az én szótáramban.
A szégyentől a talpra állásig
Bevallom, elszégyelltem magam. Nem a kudarc miatt, hanem azért, mert elfelejtettem, ki is vagyok valójában. Deniz 50 kilométere nemcsak egy verseny volt, hanem egy tükör, amit elém tartott. Láttam benne a saját egykori tüzemet, és rájöttem: az erő nem tűnt el, csak elaltattam a kényelemmel vagy a hétköznapok súlyával.
Ha ő képes volt hetekig, hónapokig küzdeni minden egyes kilométerért, akkor nekem is kutya kötelességem újra felhúzni a futócipőt. Nem a panelrengetegből kell kitörnöm, hanem a saját belső korlátaim közül.
Újra a pályán
Ma már másképp nézek a patakparti ösvényre. Már nem egy leküzdendő akadályt látok, hanem a visszautat önmagamhoz. Deniz megtanította nekem, hogy a példamutatás oda-vissza működik: néha a gyerekünk válik a mentorunkká, hogy emlékeztessen minket a saját értékeinkre. Tisztáztam magammal: ideje talpra állni, mert az erdő vár, és az erőm valójában sosem hagyott el – csak várt, hogy újra megszólítsam.
