Az endokrinológiai rendelők falaiból áradó hangulat nagyjából a középkori inkvizíció és egy rideg matekóra keveréke. A falakon lógó brossúrákon a kávé ugyan nem a legelső főbűn a tiltólistán, de a körítés zseniális. Az orvos kinyilatkoztat, mint egy tévedhetetlen ókori bölcs, mi pedig, nők, ott ülünk szemben a kislányszékben, kissé riadtan, és azon tűnődünk: „Rendben, de akkor most pontosan mibe fogok belehalni?” Válasz persze nincs, mert a rendelőkben a legritkább esetben alakul ki egyenrangú felek közötti csevely. Van a Fehér Köpeny, és van a Statisztikai Adat – azaz mi, akiket az éppen aktuális gyógyszeripari trendek és a laborhatárok rugalmas rángatása alapján egyik napról a másikra diagnosztizálnak.
Egy idő után gyanakodni kezdtem: régen a nők valahogy lazábban kezelték ezt? Elértek a negyvenes éveik végére, és azt mondták: „Na, a változókor hozott magával öt kilót, sebaj, legalább jobban áll a kosztüm.” Ma viszont, ha a TSH-értéked tizedmilligrammal odébb csúszik, a rendszer azonnal lecsap rád, és kapsz egy életre szóló bérletet a Krónikus Betegek Klubjába. Mivel volt szerencsém egy nagy gyógyszerközpontban dolgozni, a kulisszák mögé látva az amúgy sem túl fényes véleményem gyorsan átváltott a „lesújtó” kategóriába. Persze, félreértés ne essék: ha nagy a baj, kell a gyógyszer, de a modern egészségügynek az a hobbija, hogy módszeresen beléd neveli a betegségtudatot, és elvárja, hogy bűntudattal teli, ijedt kismadárként élj.
Nos, én úgy döntöttem, nem leszek ijedt kismadár a gyógyszeripar mátrixában. Inkább az aszkézist választottam. Lecsendesítettem a káoszt, száműztem a nehéz ételeket, a felesleges drámát, és visszavettem a kontrollt a saját testem felett.
De azért van egy határ. Nem vagyok apáca, csak egy nő, aki szereti a jó kávét…
A kávé az én aszkéta mindennapjaimban nem egy bűnös függőség, és nem is egy túlélő koffeinfröccs. Sokkal több: ez az én legális lázadásom. Mielőtt a nap hivatalosan elkezdődne, és a világ elvárásai (meg a rendelők szigora) berúgnák az ajtót, szükségem van erre a lopott időre. Arra a tíz-húsz percre, amikor még nem kell megmenteni a világot, nem kell sietni, csak létezni. A kávé ennek a reggeli relaxációnak a legfontosabb horgonya.
Amikor elkészül… na, az az igazi wellness a léleknek. Nem a tennivalókra emlékeztet, hanem arra, hogy élek. Az íze pedig – az a mély, karakteres, férfiasan kesernyés aroma – az egyetlen olyan luxus a napomban, ami nem kér számon semmit, de mindent megad. Miközben a meleg csészét szorongatom, a világgal együtt én is megállok egy pillanatra. Ez az én reggeli meditációm.
Lehet, hogy a tankönyvek és a szigorú orvosi tekintetek szerint ez a fekete ital egy hatalmas hiba a gépezetben, ami csökkenti a tabletták felszívódását. De a valóságban ez az az apró luxus, ami megtartja az aszkézisem emberi, stílusos arcát. Mert a saját jólétemet nem egy egyoldalú orvosi kinyilatkoztatásban vagy a laborlelet számaiban mérem le, hanem a reggeli kávém illatában és az általa nyújtott csendben. Az életmódváltáshoz szükséges fegyelem nem egyenlő az életöröm teljes feladásával – és a testem feletti uralom továbbra is az enyém, nem a gyógyszeriparé.
