Vágjunk a közepébe: 54 vagyok. Nem 15, mint amikor először húztam futócipőt, és nem is 30, amikor még azt hittem, enyém a világ.
Öt évre elvesztem. Volt ott minden: egy sötétebb korszak, meg egy pajzsmirigy, ami úgy döntött, behúzza a kéziféket. Az anyagcserém lassabb lett, mint egy hétfő reggeli dugó, az energiám meg… nos, az nem volt. Aztán 294 nappal ezelőtt elegem lett.
Az első hónap? Hát, ha azt mondom, „kemény volt”, akkor nagyon finoman fogalmaztam. Inkább volt egyfajta brutális ébresztő. Minden lépésnél emlékeztetett a testem, hogy „Hahó, kihagytál öt évet!”. De tudod mit? Az a makacs 15 éves énem ott mélyen még mindig tudta, hogy a futás az egyetlen út kifelé a gödörből.
Mi történt azóta?
- A pajzsmirigyemnek üzenem: Köszi a próbálkozást, de a futócipőm erősebb volt.
- A tükörnek üzenem: Kezdünk újra haverok lenni.
- Magamnak üzenem: 294 napja nem találtam kifogást.
Ez az oldal nem a tökéletes maratonistákról szól. Hanem rólunk. Akik 50 felett, egy betegséggel a hátunkon is úgy döntünk, hogy nem a kanapén akarjuk megvárni a végét. Nem azért futok, hogy fiatalabbnak tűnjek, hanem mert futás közben pontosan az vagyok, aki lenni akarok: szabad és megállíthatatlan.
294 nap pipa. És ez még csak a bemelegítés volt.
