Kutyák, könyvek és egy szupergyerek – avagy egy javíthatatlan budapesti négylábú-rajongó vallomásai
Vannak, akiknek a horoszkópja diktál, és vannak, akik egyszerűen kutyásnak születnek. Én az utóbbi kategória vagyok – és ezt már egyévesen, az első bizonytalan lépéseimmel hivatalosan is deklaráltam! Anyukám a mai napig kap egy enyhe szívrohamot, ha felidézi azt a délutánt.
1973-at írtunk, egy budapesti kertvárosban laktunk, ahol – sajnos a kor szellemének megfelelően – még rengeteg kutya élt láncra verve. Épphogy megtanultam járni, amikor egy óvatlan pillanatban köddé váltam. Pánik, kétségbeesés, majd a nagy felfedezés: hol talált rá anyu a drága gyermekére? A szomszéd udvarban, a környékbeli rémkirály hírében álló, láncon tantott Bro nevű „fenevad” kutyaházában! És mit csináltam? Nem, nem sírtam. Épp a legnagyobb lelki békével uzsonnáztattam a kertváros rémét. Szegény anyukám mozdulni sem mert a kerítésnél, rettegve, hogy Bro egy falatra lenyel – én viszont már akkor (és azóta is) pontosan tudtam, amit a felnőttek nem: a kutyák a világ legjobb fejei.
Bro óta már kilenc szőrös gyerekem fejezte be földi pályafutását, jelenleg pedig Rosie, a tizedik trónörökös irányítja a háztartást. Mindegyikük egy-egy zseni volt, gyönyörűek, és számomra ők testesítik meg a tiszta, érdek nélküli szeretetet és a totális hűséget.
Ha valaki megkérdezné, mire vagyok a legbüszkébb az életemben, a válaszom pofonegyszerű és határozott.
Első helyen és mindenekfelett a fiamra, aki egy igazi szupergyerek – és akit az első perctől kezdve egyedül, női headlinerként neveltem fel. Őt követik a sorban a hűséges kutyáim, na meg persze a könyveim! Írói pályafutásom fotósként indult: így ismertem meg az olimpiai bajnok Pulai Imrét, a közös munka során pedig jött az isteni szikra, hogy papírra vessük az életét. Így született meg az első kötetem, a Sumákság nélkül. Aztán a felnőtt sportvilág után jött egy éles és imádnivaló kanyar: kipattant a fejemből Berkenye, a kis komisz feketebárány figurája, aki a Berkenye színre lép és a Berkenye levele a télapóhoz című mesekönyveimben azóta is bűvöli a gyerekeket.
Mert az élet kutyák, jó sztorik, mesék és egy remek gyerek nélkül tulajdonképpen csak unalmas üresjárat lenne…
De persze az élet nem lenne igazi forgatókönyv, ha néha nem csapna arcul valami váratlan, rossz dolog. Nálam ezt a fordulatot a teljesen fejreállt pajzsmirigyem hozta el. Amikor a diagnózis után letisztult a kép, és pontosan láttam, mivel is állok szemben, a hirtelen jött ijedtségben a remek fiamért és Rosie-ért aggódtam a leginkább. Ekkor a megszokott „hepiségem” azért kicsit alábbhagyott, és be kell vallanom: valóban minden meglévő erőmre és elszántságomra szükségem volt ahhoz, hogy összeszedjem magam. De ahogy egyévesen Bro kutyaházában, úgy most is bebizonyosodott, hogy a legnagyobb viharokban is van miért (és kikért) felállni!
