Ha valaki megkérdezné, mire vagyok a legbüszkébb az életemben, a válaszom pofonegyszerű és határozott.
Első helyen és mindenekfelett a fiamra, Denizre! Úgy hittem, sosem lehet gyerekem, így ő egy igazi, váratlan csodaként csöppent az életembe. Az első perctől kezdve szingli anyaként, egyedül neveltem fel. Nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy könnyű helyzet egy kisgyerekkel egyedül maradni – és ez nem is a kisbaba miatt volt nehéz, hanem a „minden más” miatt. De túl vagyunk rajta, megoldottunk mindent!
A kisfiam 10 éves koráig nem dolgoztam a klasszikus értelemben, hanem a Berkenye Republik Egyesület életét navigáltam. Így a fiam mellett a szünetekben még plusz 10-15 gyerekem volt folyamatosan. Rettenetesen büszke vagyok rá, hogy a gyerekek mindig imádtak, és ez kölcsönös a mai napig. Rengeteg jókedvű, vidám és tartalmas programunk volt, de közben magammal egyáltalán nem törődtem. Ahogy egy barátom fogalmazott akkoriban: „Furcsa, hogy éppen te anyukásodtál be…” És igen, beanyukásodtam. Elvegetáltam így még 4 évet, aztán jött a törvényszerű falnak szaladás, majd a nulláról való újraépítkezés. Összefoglalva: qrva kemény évek voltak.
De a fiammal számtalan csodás közös emlékünk van, és óriási dolog volt látni, ahogy abból a pici babából, emberkéből egy szép, okos fiatalember nőtt fel. Ma, amikor a mély hangján rámdörmög, sokszor kérdezem tőle: „Deniz, emlékszel, mikor kicsi voltál, és mindig a kezemben voltál?” – és még millió más közös pillanatra. Jó volt.
De az élet persze nem lenne igazi forgatókönyv, ha nem csapna arcul valami váratlan, rossz dolog is: nálam ezt a fordulatot a teljesen fejreállt pajzsmirigyem hozta el. Amikor a diagnózis után letisztult a kép, a hirtelen jött ijedtségben a remek fiamért és Rosie-ért aggódtam a leginkább. A megszokott „hepiségem” ekkor azért alábbhagyott, és minden erőmre szükségem volt, hogy összeszedjem magam.
De nincs dráma! Most végre eljött az én időm: szép nyugisan anya restaurálja önmagát a következő 10 évre! lol
