A protekció művészete, avagy hogyan lettem VIP-vendég a romkocsma-stílusú klinikán
Alapvetően mélyen elítélem a kivételezést. De amikor az állami egészségügy időpontfoglalós online dzsungele közölte velem, hogy az endokrinológushoz valahol a következő jégkorszak környékén juthatok be, feladtam az elveimet. Gyors telefon az orvos barátomnak, egy kis hátszél, és máris zsebemben volt a VIP-jegy.
Megérkeztem a neves budapesti klinikára, amely első ránézésre egy avantgárd romkocsma és egy lomtalanítás szerelemgyerekének tűnt. Az udvaron stílusosan az emeleti ablakokból frissen kihajigált bútorok között szalalomozva kerestem a bejáratot. Végül találtam egy ajtószerű képződményt. Belépve a recepción két hölgy olyan mélyenszántó trécselésben volt, hogy szinte égetett a szégyen, amiért a puszta létezésemmel megzavarom a hivatali diskurzust. Suttogva érdeklődtem, hol lelem a Professzor Urat. Kiderült: az alagsorban.
A labirintus-hangulatú épületben azonnal elindult a „bementem, felmentem a lépcsőn, majd lementem a lépcsőn” nevű építészeti hungarikum-keringő. Végül megérkeztem a folyosóra, ahol a dizájnt a leselejtezett vaságyak és egyéb orvostechnikai ereklyék dominálták. Jól nevelten beékeltem magam a sorstársak közé, és átadtam magam a szociológiai megfigyeléseknek.
A takarítószemélyzet épp egy vidám hangulatú performanszt adott elő. A műsor csúcspontja kétségkívül Pisti volt, aki a multitaskolást új szintre emelve, a vécécsésze aktív súrolása közben, a másik kezével lazán pogácsázott egy zacskóból. A gasztro-higiéniai sokkból szerencsére megmentett a hívószó: én következtem.
A Professzor Úr a biztonságos, járványügyi szempontból is feddhetetlen, szűk háromméteres távolságból kérdezett ki, majd elegáns mozdulattal felküldött vérvételre.
A laborban hatvanplusszos, pattanásig feszült idegrendszerű nővérek fogadtak, ám ekkor váratlan humanizmus tört utat magának a rendszerben. Az egyik nővér ugyanis odahúzott nekem egy széket a folyosón, hogy üljek le. Ez rendkívül kedves és előrelátó gesztus volt a részéről, ugyanis hajlamos vagyok elájulni, ha túl sokáig bökdösik a karomat – és a csillagok akkori állása szerint ez a pillanat is vészesen közelített. Miközben a nővér szakszerűen csapolta a véremet, félhangosan azért megjegyezte, hogy eléggé teli van már a hócipője a „Professzor úr protekciós betegeivel”. Hálás voltam a figyelmeztetésért. A kopott falak és a pogácsázó Pisti látványa között ugyanis teljesen elfelejtettem, hogy én most tulajdonképpen a társadalom kiváltságos krémjéhez tartozom.
Valahányszor szembesülök a hazai állami egészségügy megfáradt állapotával és a morcos személyzettel, mindig eszembe jut egy keserédes párhuzam. Amikor a kiskutyámat elütötték, és az itthoni műtét után majdnem elveszítettük, egy bécsi kisállatklinikán mentették meg az életét. Olyan professzionalizmust, tisztaságot és technológiát tapasztaltam ott, amilyet azóta a hazai, embereknek fenntartott magánklinikákon sem láttam.
Így hát a katarzis elmaradt: az állami rendelőbe vissza se mentem az eredményekért. Inkább időpontot foglaltam, és átmentem a közeli magánklinikára. Ott végül szép, esztétikus környezetben, őszinte kedvességgel fogadtak, és zökkenőmentesen elvégezték a szükséges vizsgálatokat.
Amikor azonban kézhez kaptam a leletet, a kezdeti megkönnyebbülés azonnal elpárolgott. A fekete-fehér számok láttán kissé megrémültem.
– Lehet így élni? – kérdeztem halkan, kissé elveszve az orvostól.
– Nemcsak lehet, kell is! – válaszolta határozott, de megnyugtató hangon.
Majd még hozzátette a diagnózis mellé a rideg statisztikát: ezen a kis klinikán naponta 25-30 hasonló állapotú nőt vizsgálnak meg. Elgondolkodva megjegyezte, hogy tulajdonképpen ő maga sem tudja a pontos okát annak, miért robbant be ennyire a pajzsmirigybetegségek száma az utóbbi időben.
Ezzel a mondattal a háttérben megkaptam a papíromat, és hirtelen bezárult mögöttem a külvilág. Mert pont itt, a magánklinika steril, kedves falai között kezdődött el az igazi helyben topogás… és pont itt vette kezdetét az én valódi történetem.
