A pajzsmirigy-alulműködés az egyik legalattomosabb állapot, mert hosszú ideig láthatatlan marad, és ritkán kezelik az első pillanattól kezdve komplex problémaként. Nálam egy véletlen folytán, magas koleszterinszinttel indult minden, amire gyógyszert kaptam. Ezt követte a diagnózis és a Thyroxin, majd az extrém magas vérnyomás és az újabb tabletta. Ott álltam, és nem láttam a végét: a hajam csomókban hullott, folyamatosan híztam, és olyan gyenge voltam, hogy a napi rutin is fájt. Pontosan úgy éreztem magam, mint egy autó, aminek a műszerfalán egyszerre gyulladt ki minden hibajelző lámpa. Hiába próbáltuk oltani a fényeket külön-külön, a motorháztető alatt az egész rendszer egyszerre omlott össze.
Négy évembe telt, mire tudatosult bennem: ha nem állok a sarkamra, senkit nem érdekel, hogy meggyógyulok vagy meghalok.? Elhatároztam, hogy visszaszerzem a kontrollt, és kerestem, mi segíthet normalizálni az állapotomat. Mivel világéletemben utáltam főzni, nem esett nehezemre leegyszerűsíteni az étkezésemet: áttértem a nyers salátákra és gyümölcsökre. Olyannyira, hogy Mickey, a tengerimalacunk és én azóta is ugyanazon a bevásárlólistán osztozunk. Ez a „tengerimalac-diéta” adja a tiszta üzemanyagot, amit szelénnel, multivitaminnal és a szükséges gyógyszerekkel egészítek ki.
De a gyógyulásom legfontosabb része a napi futás lett. Nem akarok senkit becsapni: az újrakezdés pokoli volt. Hiába sportoltam 40 éves koromig, a tíz év kihagyás és a betegség után minden méterért megküzdöttem. Az első hetekben a légszomj és a brutális térdgyulladások majdnem megállítottak, de nem adtam fel. Három hónap alatt jutottam el a napi 10 kilométeres távig a hollandiai futásaim során. Erős és büszke vagyok, mert ma már a futás a terápiám: ez szabályozza a vérnyomásomat, pörgeti fel az anyagcserémet, és adja vissza a szabadságomat.
Ehhez a harchoz azonban két ember kellett, akik nem hagyták, hogy a padlón maradjak. Az egyik a fiam, akit egyedül neveltem fel, és akinek megígértem, hogy sokáig fogok élni. Mikor láttam őt 19 évesen ultramaratont futni, a büszkeség mellett mély szégyent éreztem a saját gyengeségem miatt – ez volt az a pont, ahol eldöntöttem, hogy nem nézhetem tovább az oldalvonalról. A másik a partnerem, aki több mint 30 éve ismer, és pontosan tudta, milyen sportos voltam régen. Ők ketten voltak a motorjaim, amikor én már nem hittem magamban.
Ma 240 napja tart ez az út. A környezetem megborzong a monotonitástól, a nők gratulálnak, de azt mondják, egy hétig sem bírnák a napi salátát, a férfiak pedig húsokkal viccelődnek. De én tudom, hogy ennek nincs vége. Ez nem egy kúra, hanem az új életem. Ha megállnék, a lámpák újra kigyulladnának a műszerfalon. Ezért minden áldott nap, esőben, hóban, hőségben és fáradtan is felhúzom a futócipőt, mert a szeretteimnek tett ígéretem és a saját egészségem fontosabb minden kifogásnál.
